Pont egy éve ment el.
Mindannyian tudtuk már rég, hogy hamarosan eljön az idő. Számtalanszor rohantunk hozzá a téves riasztások miatt. Mindig azt hittük, hogy reggel már késő lesz elköszönni. De ő minden reggel túlélt. Legalábbis a teste. Nem számított a szakértő személyzet tucatnyi végzetes hibája, a teste tovább küzdött. De egy idő után már nem volt értelme elköszönni. Nem vesztette el a tudatát, de azt hiszem a szelleme már elhagyta őt. És az a kis rész ami fogságba esett, már az is szabadult volna. Egy folyamat volt. Lassan költözött ki belőle a szellem. Mi pedig tudtuk, hogy ő is csak arra tart, amerre mindannyian megyünk. Több mint egy évünk volt rá, több mint egy évet tölthettünk a testtel. A testtel, ami szenvedett. Nem is a fájdalomtól, hanem a rettegéstől amit a folyamatos hallucinációk okoztak. És azzal hogy otthonba adtuk felgyorsítottuk a helyzetet. Nem volt más lehetőség, mert bármikor orvosra lehetett szüksége. Rossz helyre került. Minden olyan megtörtént vele, aminek sohasem lett volna szabad. Mumin pedig magát okolta. Mert lehet elvettünk tőle néhány hónapot. Pedig legjobban akkor járt volna ha... Két emlékem van arról, amikor már a vége felé járt. Meglátogattuk Muminnal, de ő rosszul viselte az egészet nagyon. Máshogy rosszul mint én. Nem tudtam oda bemenni. Minden alkalommal sarkon fordultam volna azonnal ha lehet. Helyette inkább megpróbáltam csak kizárni mindent. De a szagokat nem lehetett. Mumin viszont küzdött. Feleslegesen és folyamatosan. Az egyik alkalommal amíg valamiért teljesen jogosan próbálta letépni az egyik nővér fejét, addig én felöltöztettem Grandmát, hogy kimenjünk sétálni. Arra emlékszem, hogy tavasz volt, pedig még jócskán tél kellett legyen. Körbe-körbejárkáltunk az apró udvar bokrai között. A padok már évek óta használhatatlannak tűntek. Most sincs az udvaron rajtunk kívül más. Grandma pedig mesél. Az idősíkok keverednek a történetekben, de engem megismer. Nem biztos benne, hogy én kiének kije vagyok, de megismer tudom, legalábbis szeret. Aztán többé már sosem voltam benn biztos, hogy tudja ki vagyok. Aztán az utolsó nap. A csontvázzá aszott test, ami a gyógyszerektől felvizesedett, aztán pedig csak részlegesen lappadt vissza. Valótlanul torz, de már csak test. Annyira remélem, hogy már csak test. Négy ágy van a szobában, és naponta cserélődnek a lakók. Nem bírok megküzdeni a látvánnyal. A falikarra rögzített tévéből pedig valami nóta csatorna üvölt. Ha a kezembe kerülne a távirányító, és mind a száz csatornát végig nézhetném, akkor se találnék kevésbé ideillőt. Mumin még megpróbálja megetetni Grandmat, de ő már napokkal ezelőtt feladta. Én meg csak annyit tudok mondani neki, hogy menj most már el, el kell menned. Kimondva sokkal kegyetlenebbnek hangzik. Kijövök, grandma pedig többé nem ébred fel.
Utolsó kommentek