Leginkább néha a semmi hiányzik. A járhatatlan föld utaktól távol eső semmi, ahol a sivatag az óceánnal összeér. Ahová harminc éve nem jön már senki, csak az ottlakók maradtak, a teraszok meg már rég beleomlottak a vízbe. A parton egy csónak, ami már alig látszik ki a homokból. Egy kóbor kutya pedig éppen homárt eszik. Nem volt kinek eladni, hát odadobták neki. Megszállni bármelyik házban meg lehet. Habár a ház erős túlzás. De legalább van teteje, lehet éjjel esni fog az eső. Ha ez így lesz, napokig nem lehet majd kijutni. Ez annyira még sem kínoz. Mintha itt vége lenne a világnak, és ide már nem érne el semmi. Az óceán is smaragdzöldre vált. Van egy ház, aminek az áttetsző falára rossz angolsággal fel van festve étterem. Odabenn pedig a táblán hatféle étel. Az asszony elmagyarázza melyik micsoda. Mind hal, de csak a legalsó van épp. Még csak választani sem kell. Enni, aztán a kutyák között feküdni a parton. Folyóvíz híján meztelen szappannal fürödni. Se zaj, se térerő. Egy idő után megszoknám újra, hogy bármi történhet közben, nem tudom megoldani, sőt még csak nem is tudhatnék róla. Mert ha néha ilyen távol juthatnék mindentől, akkor ott megszűnne a kényszer. Nem kellene tovább haladni, hiszen ott lennék mindennek a peremén. Onnan már csak leesni lehet. És nem tudnék figyelni mindenre. Nem tudnék mindent kontrollálni magam körül, amitől persze aztán összedőlne a világ, de szerencsére én nem is tudnék róla.
Utolsó kommentek