Kellenek az álmok. És azt hiszem én éjjel rátaláltam egyre.

Nem vágyom már manapság olyan sok mindenre. Persze mint minden alfahím, én is legyőzhetetlen késztetést érzek a leértékeléseken tucat szám vásárolni felesleges ruhadarabokat, de ennél többre azt hiszem nem vágyom. Nem tenne boldoggá például az sem, ha pénzzel lenne kitömve a párnám. Persze jó, ha nem kell elgondolkozni azon, hogy holnap a Rákóczi pékségben a csöppet sem kedves hölgy vajon ad-e majd hitelre kakaós csigát, de ennél sokkal több nem kell. Nem, ha van akkor nem akadályoz, de nem feltétlenül szükséges. A minél kisebb telefon és nagyobb autó mániát azt hiszem ha szerencséje van, akkor tinédzser korában kinövi az ember. De egy saját lakásra vágyom. És hogy őszinte legyek nem lakásra vágyom. Egy házra, legalább némi kerttel, ami nem baj ha nagyobb. Ha mondjuk bújócskázni is lehet benne. És mivel időnként át kell futnom az ingatlan hirdetéseket, ezért találok is néha megfelelőt. A szerelem ritka, de olykor az is fellángol. Mint tegnap éjjel. Semmi hivalkodás, fehér kazettás ablakok, néhány emberöltőnyi patina és égig érő fák. Ha jól keresnénk, és spórolnék is szigorúan akkor száz év alatt talán összejönne. Még száz év pedig csak elmélyítené a szerelmünket. De lehet akkor is túlzásnak érezném. Mégiscsak luxus az egy hektáros kert a belvárostól öt percre. De azért egy rövid időre átérezném milyen lenne vele. Megnézném az ingatlant. Aztán a szokásos rutin kérdések, hány háló van, milyen a fűtés rendszer, mikor lett korszerűsítve, osztott-e a telek. Majd hirtelen minden szertefoszlik. Hiába vártam száz évet. Hiába tettem félre a malacperselybe több mint fél milliárdot. A ház valóban eladó, és meg is lehet nézni. Útlevéllel, és ha lakni szeretnék benne, akkor azt sajnos nem lehet. Nagykövetségként üzemel, több évtizedre előre leszerződve. Befektetési céllal megvehetném, hozna is jól a konyhára, de sohasem lehetnénk egymáséi. Mérhetetlenül csalódott vagyok.